Graduation...és ami utána jött

Teljesen őszinte leszek...mostanában nagyon nehezen veszem rá magam a blog írásra...Tudom, látszik. Nembaj azért formálisan is bevallottam. Így illik. De arra jutottam, hogy mindenképpen szeretném folytatni a jövőben. Ugyanis kell egy hely ahol 1. leírhatom hogy mi minden döbbent halálra az itteni iskolámban és az országban, és 2. hova sikerül tovább mennem az ASSIST után. De mielőtt rátérnék ezekre az ügyekre lássuk az utolsó néhány eseményt Lville-ben.

Utolsó 2 nap nálunk is ilyen formális izék voltak, mint minden másik suliban: oklevélosztás, ballagás, etc. Nálunk mondjuk még egy ún. Baccalaureate Service is volt, ami tulképp egy vallási izé a ballagó osztály tiszteletére. Sőt ballagás előtti este az ebédlőben az osztály által megszavazott lány beszélt hozzánk, összefoglalta a 4 évet/elbúcsúzott stb. Naggggyon vicces es találó volt! :) Utána pedig aláírogattuk egymás emlékkönyvét. Amúgy ez sokkal jobb mint itthon, amikor kb csak max 2 mondatot ír mindenki (vagy annyit se) és aláírja, mivel kint egész szövegeket írtak nekem, sőt volt aki egy egész oldalt is!

Másnap a ballagás nagyon szép volt, minden tanár kis tallárkákban mászkált, a lányok fehér ruhában rózsával a fiúk öltönyben, és rennngeteg szülő/rokon/etc. Csak úgy mint máshol. Jaj, nagyon vicces volt, ugyanis a sertésinfluenzára való tekintettel fehér kesztyűben volt az igazgató és amikor átvettük a diplomát kézfogás helyett ilyen ökölösszeütéssel gratulált. :D:D:D

Ballagás után piknik volt a családdal/barátokkal, vagy aki még nem pakolt be teljesen (jóóó sokan) azok pakoltak. Ok, ezennel bevallom, hogy akkor éreztem taéán először és utoljára kicsit nyomorultan magam a suliban, mert mindenkinek ott voltak a szülei...ehhhhh. De mindegy vicces volt, bementem a szobámba és felhívtam Anyát skype-on, mert amúgy is meg kellett beszélnünk 1-2 dolgot a hazajövetellel kapcsolatban. Aminek a története ITT van leírva ;)

Délután 6-kor mindenkinek el kellett hagynia a campust...hm akkor itt be is fejezem a sztorit, mivel nem akarok jövendőbeli assist szülőket elriasztani semmitől. Este grad party volt, amiről most tééényleg nem fogok írni. Akit érdekel milyen nézzen meg egy amcsi házibulis filmet... :D

A hazajövetel "magyar oldal" részéről a következő bejegyzésben tervezem, hogy írok, itt csak azt mesélem el milyen volt az "amerikai rész". Mármint elhagyni magát az országot.

Nagyon rossz. Majd elképzelni, hogy ez a társaság most feloszlott10 hónapig egy kb 1000 fős zárt közösségben élsz, ami valljuk be néha frusztráló is tud lenni. Minden nap ugyan azokat az arcokat látod, mindenkiről tudsz mindent. Ebbe bele kell szokni, és akármennyire is nem szereted mondjuk a pletykát, attól még ott van. De a másik oldala a dolgonak viszont, hogy naggggyon közel kerülsz ennek a kis közösségnek minden tagjához. Még azokhoz is akikkel soha nem beszéltél. De láttad őket. Hallottál róluk. És úgy érezted ismered őket. Még a mókusokat is, akiket többen sörétespuskával akartak cafattá lőni... :D (komolyan). A 250 fős osztály minden tagja az ország és világ különböző pontjaira került szét. Ez annnyira elképzelhetetlen, és rossz volt. Hogy már soha nem lesz olyan, mint ebben az évben. Nagyon sokan kiborultak emiatt. Én paranoiás lettem...a repülőtéren szinte akárkire néztem mindig mindenki emlékeztetett VALAKIRE a suliból. Nem is értettem mi történik velem. Az ember ilyenkor kiborul. És teljesen megértettem mindenkit akit elképesztően szomorúnak láttam azelőtt.
Lawrenceville-t elhagyni tényleg olyan, mintha elszakítanának a családodtól; nem élsz többé egy biztonságos kis burokban, ismerős épületekkel, környezettel, emberekkel körülvéve. Nem tudod mit kezdj a helyzettel. És az ürességérzet tényleg nagyon-nagyon rossz.

És ami a legfurcsább...erre csak nemrég jöttem rá, nem is rögtön az után miután hazajöttem. Alig tudok "visszaemlékezni" a tavalyi évre. Najó, nem mintha nehézségeim lennének azzal, hogy elmeséljek történeteket, vagy ilyesmi, csak egyszerűen alig gondolkodok róla. És nem értettem ez miért van. Végülis két megállapításra jutottam:

1. Itthon nincs semmi ami hangulatilag vagy akkkárhogy máshogy emlékeztetne rá. Még az emberek is máshogy néznek ki. Ígyhát a környezetem a régebbi történeteket idézi elő bennem, nem a tavalyiakat.
2. Az a világ annyira más. És annyira más életem volt. Ide nem tudok áthozni mindent ami ott volt, és nem tudok teljesen úgy viselkedni ahogy ott. Ahhoz a világnak kéne megváltoznia. A környezetnek, a hangulatnak, az egész országnak. Itt nem tudok rámosolyogni az utcán senkire, mert sértésnek/pimaszságnak/flörtölésnek/fogyatékosságnak veszik. Nem lehetek annyira közvetlen mint ott, csak egy kicsit közvetlenebb, különben túl nagy a dózis a magyaroknak. Itt nincs annyi rengeteg ember a környezetemben akikkel napi szinten olyan kapcsolatban állok, mint a kinti tanáraimmal/sulitársaimmal/SZEMÉLYZETTEL...És ez furcsa.

Mindenki, aki végzett idén Lawrenceville-ben éli a saját kis életét tovább. Mindenkinek meg kell találni a helyét újra. És nem haragszom a barátaimra, ha nem válaszolnak azonnal az üzeneteimre, és ők sem haragszanak rám ha én késem egy picit. Hiszen már nem 2 percre élünk egymástól, nem tudunk csak úgy 5 percre átszaladni egymás szobájába... De attól még barátok vagyunk, gondolunk egymásra, és eszünkbe jutnak a közös emlékek. Lawrenceville örökre velünk marad, tarjuk a kapcsolatot egymással, visszatérünk majd a jövőben, de igazunk volt...már soha nem lesz olyan, mint régen.