Értelemszerűen felmerülhet a kérdés, hogy mit szóltak a barátaim/tanáraim/ és persze a családom, hogy megszabadulnak tőlem 10 kerek hónapra.
Mivel éppen sítáborban voltam azonnal el tudtam mesélni a legtöbb barátomnak, hogy mi történt. Legtöbben úgy sírtak mint én. :) (most abban a hitben élek, hogy azért sírtatok mert én is. persze tudom, hogy igazából ekkora öröm még sosem ért titeket, hogy eltűzök egy egész évre ;) )
A tanárok is örültek, mondjuk néhánytól sajnos megkaptam azt, amiről már eddig is írtam... hogy milyen "alacsony az oktatási színvonal Amerikában". De a legtöbbjük örült. :) (ha másért nem, akkor tényleg azért, mert most egy évig eggyel kevesebb rendbontó zavarja az órát. de miiii egyébként idén már tök rendesen viselkedtem!)
Az az érdekesebb inkább, hogy mit szól egy ilyen történéshez a család... Ami az öcsémet illeti, ő kijelentette, hogy akkor Apáék lesznek szívesek benyomorítani egy ágyat a hálószobájukba, mert ő aztán nem alszik egyedül az emeleten. :D
Apa felmerészkedett a "fenti TV-hez"(kompjúter), hogy megnézze a kongratulálós üzenetet, ez a tett pedig tökéletesen jelzi az esemény súlyát. A második gondolata, ahogy Anya elmondta az volt, hogy "most akkor nem lesz itt Karácsonykor... :|" Bizony nem. :)
Anya természetesen azonnal felhívta az összes rokont/ismerőst/barátot mindenkit. :D
Persze most nagyon nagyvonalakban írtam le, viszont természetes, hogy ilyenkor mit szólnak a szülők. Örülnek is... meg nem is. És tudják, hogy "a reptér egy rémálom lesz", de azt is, "hogy onnantól már csak telik az idő. :)"
Ha valakit érdekel, hogy milyen egy szülőnek 10 hónapig a gyereke nélkül, olvassa Anya blogját augusztus 16-tól ;)! -> Lányom nélkül itthon
Érdekes...
Sokat gondolkodtam, hogy írjak-e erről a dologról, de végülis ha már a reakcióknál tartunk inkább nem hallgatom el, végülis nem csak a jó dolgokról szeretnék írni, hanem az igazakról. És ugyebár "az igazság néha fáj".
Nem mindenki örült annak, hogy elmegyek. Persze senkitől sem várom el, hogy felhőtlenül boldog legyen, hiszen nem Ő megy; más helyében én sem örülnék annyira mint most. Viszont ez teljesen rendben van, a barátaim is mondták, hogy természetes, hogy picit mindenki irigy, de attól még örülnek nekem, mert végtére is a barátaim.
Azon azonban nagyon meglepődtem - és nem kellemes meglepetés volt - hogy igenis voltak olyanok, akiknek a szemében láttam, hogy egyáltalán nem tetszik nekik a dolog. Persze kívülről azt mondták, hogy szuper, és tökjó, de van, akinek a szemében ha akarja, ha nem látszik az, hogy mit is gondol igazán.
Fél évig nem beszéltem szinte senkinek erről a próbálkozásomról, és azt hittem végre most, hogy megvan az eredmény már beszélhetek róla bármikor. Ismét tévedtem. Furcsa, hogy még én éreztem kellemetlenül magam egy idő után amikor előjött a téma, mert láttam, hogy néhányan azt hiszik csak dicsekszem ezzel az egésszel, pedig nem! És néha teljesen le voltam döbbenve, hogy mennyien nézik rossz szemmel, ha valaki büszke valamire, amit elért. A legjobb barátaim között is volt olyan, akin láttam, hogy kerüli a témát, nem szívesen beszél róla, de azért néha 'illemből' rákérdez, hogy miújság. Február óta szinte ugyan olyan keveset beszélek erről a programról, mint azelőtt. Furcsa.
Arra sem árt felkészülni, ha esetleg nyertél egy ilyen díjat, hogy kedves lenéző mosollyal fogadják néhányan a hírt. Azt hittem, csak nekem kell február óta bizonygatnom, hogy "neeem, ahova én megyek ott magasak az elvárások, és nemzetközileg elismert program", viszont mikor megtudtam, hogy a többiek is ezt csinálták egy kicsit ledöbbentem. Egy idő után igazából már csak nyeltem egyet az ilyen jellegű megjegyzésekre, és nem szóltam semmit. Persze szerintem eléggé elgondolkodtatóak ezek a dolgok, amiket most írtam, és az alábbiak is:
* az egyik ösztöndíjasnak NEM engedik, hogy osztályozó vizsgát tegyen, évet KELL ismételnie, mert az iskolájának az igazgatója meg van győződve, hogy "rossz a színvonala az amerikai suliknak"
* volt olyan felnőtt az iskolámban, aki a fent említett kedveslenéző mosollyal közölte, hogy milyen jó lesz nekem, egy évig csak lazítani fogok, mert hát "mi az amerikai rendszer a magyaroz képest..."
* SENKI nem kérdezte meg magától, hogy hogyan pályáztam, és hogy hogyan lehetne másoknak is ilyen lehetőséget biztosítani az iskolában
Szerencsére vannak kivételek, akik igenis lelkesek, és érdeklődők. :)
Mivel éppen sítáborban voltam azonnal el tudtam mesélni a legtöbb barátomnak, hogy mi történt. Legtöbben úgy sírtak mint én. :) (most abban a hitben élek, hogy azért sírtatok mert én is. persze tudom, hogy igazából ekkora öröm még sosem ért titeket, hogy eltűzök egy egész évre ;) )
A tanárok is örültek, mondjuk néhánytól sajnos megkaptam azt, amiről már eddig is írtam... hogy milyen "alacsony az oktatási színvonal Amerikában". De a legtöbbjük örült. :) (ha másért nem, akkor tényleg azért, mert most egy évig eggyel kevesebb rendbontó zavarja az órát. de miiii egyébként idén már tök rendesen viselkedtem!)
Az az érdekesebb inkább, hogy mit szól egy ilyen történéshez a család... Ami az öcsémet illeti, ő kijelentette, hogy akkor Apáék lesznek szívesek benyomorítani egy ágyat a hálószobájukba, mert ő aztán nem alszik egyedül az emeleten. :DApa felmerészkedett a "fenti TV-hez"(kompjúter), hogy megnézze a kongratulálós üzenetet, ez a tett pedig tökéletesen jelzi az esemény súlyát. A második gondolata, ahogy Anya elmondta az volt, hogy "most akkor nem lesz itt Karácsonykor... :|" Bizony nem. :)
Anya természetesen azonnal felhívta az összes rokont/ismerőst/barátot mindenkit. :D
Persze most nagyon nagyvonalakban írtam le, viszont természetes, hogy ilyenkor mit szólnak a szülők. Örülnek is... meg nem is. És tudják, hogy "a reptér egy rémálom lesz", de azt is, "hogy onnantól már csak telik az idő. :)"
Ha valakit érdekel, hogy milyen egy szülőnek 10 hónapig a gyereke nélkül, olvassa Anya blogját augusztus 16-tól ;)! -> Lányom nélkül itthon
Érdekes...
Sokat gondolkodtam, hogy írjak-e erről a dologról, de végülis ha már a reakcióknál tartunk inkább nem hallgatom el, végülis nem csak a jó dolgokról szeretnék írni, hanem az igazakról. És ugyebár "az igazság néha fáj".
Nem mindenki örült annak, hogy elmegyek. Persze senkitől sem várom el, hogy felhőtlenül boldog legyen, hiszen nem Ő megy; más helyében én sem örülnék annyira mint most. Viszont ez teljesen rendben van, a barátaim is mondták, hogy természetes, hogy picit mindenki irigy, de attól még örülnek nekem, mert végtére is a barátaim.
Azon azonban nagyon meglepődtem - és nem kellemes meglepetés volt - hogy igenis voltak olyanok, akiknek a szemében láttam, hogy egyáltalán nem tetszik nekik a dolog. Persze kívülről azt mondták, hogy szuper, és tökjó, de van, akinek a szemében ha akarja, ha nem látszik az, hogy mit is gondol igazán.
Fél évig nem beszéltem szinte senkinek erről a próbálkozásomról, és azt hittem végre most, hogy megvan az eredmény már beszélhetek róla bármikor. Ismét tévedtem. Furcsa, hogy még én éreztem kellemetlenül magam egy idő után amikor előjött a téma, mert láttam, hogy néhányan azt hiszik csak dicsekszem ezzel az egésszel, pedig nem! És néha teljesen le voltam döbbenve, hogy mennyien nézik rossz szemmel, ha valaki büszke valamire, amit elért. A legjobb barátaim között is volt olyan, akin láttam, hogy kerüli a témát, nem szívesen beszél róla, de azért néha 'illemből' rákérdez, hogy miújság. Február óta szinte ugyan olyan keveset beszélek erről a programról, mint azelőtt. Furcsa.
Arra sem árt felkészülni, ha esetleg nyertél egy ilyen díjat, hogy kedves lenéző mosollyal fogadják néhányan a hírt. Azt hittem, csak nekem kell február óta bizonygatnom, hogy "neeem, ahova én megyek ott magasak az elvárások, és nemzetközileg elismert program", viszont mikor megtudtam, hogy a többiek is ezt csinálták egy kicsit ledöbbentem. Egy idő után igazából már csak nyeltem egyet az ilyen jellegű megjegyzésekre, és nem szóltam semmit. Persze szerintem eléggé elgondolkodtatóak ezek a dolgok, amiket most írtam, és az alábbiak is:
* az egyik ösztöndíjasnak NEM engedik, hogy osztályozó vizsgát tegyen, évet KELL ismételnie, mert az iskolájának az igazgatója meg van győződve, hogy "rossz a színvonala az amerikai suliknak"
* volt olyan felnőtt az iskolámban, aki a fent említett kedveslenéző mosollyal közölte, hogy milyen jó lesz nekem, egy évig csak lazítani fogok, mert hát "mi az amerikai rendszer a magyaroz képest..."
* SENKI nem kérdezte meg magától, hogy hogyan pályáztam, és hogy hogyan lehetne másoknak is ilyen lehetőséget biztosítani az iskolában
Szerencsére vannak kivételek, akik igenis lelkesek, és érdeklődők. :)
No comments:
Post a Comment